"Mindkettőtöknél szőrnyű volt a kórházi lét.
Emmánál egy ágyas szobában voltam, ami részben jó volt, részben nem. Nem kellett senkihez sem alkalmazkodni, és ha Emi aludt, akkor én is pihenhettem, nem volt másik baba, aki éppen sírt volna. Viszont ha bajom volt, nem tudtam senkivel megbeszélni. Ugyanis a védőnők hiába voltak, csak idegesítettek. Emmánál a második nap kezdődött a kálváriám. Emi állandóan sírt, mert éhes volt. A tejem ugyanis nem akart megindulni, hiába szopiztattam szinte egész nap. Alig tudtam kimenni a látogatókhoz, mert mire kiértem, már megint a kezét rágta, szopta. A nővérektől meg csak azt hallottam, hogy szoptassam-szoptassam, majd megjön a tej, holnapra, vagy utána... Teljesen kikészültem, és a végén már csak sírtam, mert sajnáltam Emit, hogy annyira éhes, és a cicin csak sír, mert nem jön belőle semmi. Anyukám nyugtatgatott, hogy majd ha hazajövünk, megetetjük, és nem lesz semmi baj. Éppen, hogy csak hazaengedtek, mert Emi súlya nem gyarapodott, de nem is csökkent. Itthon egyből hívtuk a gyerekorvosunkat, és elkezdtük a tápszeres pótlást. Szegény Emma már annyira megutált enni, hogy több hét után a negyedik tápszert kezdte el enni, és hetekig nem gyarapodott sehova.
Ezzel az emlékkel indultam neki a Lacikás kórházi létnek is. Mondhatom hasonló volt a szitu, csak már én voltam tapasztaltabb. Most 4 ágyas szobában kaptunk helyet, így legalább volt kivel kitárgyalni bajainkat, viszont sokat nem aludtunk, mert egy baba tuti fenn volt a 4-ből és üvöltött. A szopizással most is úgy jártam mint Eminél. Első nap még megelégedett Lacika a tejcsi mennyiségével. Második nap, viszont már elkezdte ő is. Egyre sűrűbben kérte a cicit, és valamikor csak szipogott rajta, mert már kiürült. Szóltam is a nővéreknek. Ők segítségként elkezdték nyomkodni, rángatni a mellem, meg rajta Lacika fejét, kezét, fülét... Szinte kiabáltak rá, hogy szívjad fiam, dolgozzál meg a tejcsiért... Mikor már több volt kettőnél, mert Lacika vagy a cicin volt, vagy üvöltött, én is megindultam, és összevesztem az ügyeletes nővérekkel, hogy ne éheztessék a fiamat tovább, már egyszer két éve eljátszották a lányommal, azóta se akar enni rendesen... Na akkor kapott egy pohár vizet Lacika. Szegénynek már ez is elég volt arra, hogy 4 órát végre aludjon. A hazajövetel is úgy volt mint Eminél. A súlya megegyezett az előző napival, tehát nem fogyott így elengedtek. Hazaértünk, és egyből kapta a tápszert. Szerencsére ő egyből elfogadta, megette, és aztán aludt egy nagyot. Pár óra alatt ki is simult rendesen a kis pofikája!
Ezen kívül nagyon nagy a szegénység a kórházban, ami a két év elteltével csak romlott. Hiány van gyógyszerekből, ágyneműkből, babaruhákból, pelusokból, mindenből... Szörnyű a kaja, meg a tisztaság is hagy kívánni valót maga után. Szülni nem megyek többet, de remélem egy darabig más okból sem kell felkeresnem a kórházat.
És a legfontosabb! Annyira, de annyira hiányoztál Emike! Már előre rettegtem attól, hogy mi lesz veled, ha anya nem lesz itthon. Tudtam, hogy ügyes kislány vagy, és apával, meg a mamikkal is jól megleszel, de azért anya mégis csak ANYA! Olyan jó volt, mikor bejöttél meglátogatni minket. Mikor megláttalak, hirtelen olyan nagy lány lettél a kis tesódhoz képest! Kicsit értetlenül álltál az új szituhoz, hogy anya mit keres itt, ráadásul mutogatja a kistesót, aki eddig a hasában volt, most meg nincs hasa, csak egy baba. Mikor telefonon beszéltünk, majdnem megsírattalak, pedig te tényleg ügyi voltál, de én akkor is sajnáltalak. Olyan édesen kérdezted: "HOL VAGYOL?, MIKOR JÖDÖL HAZA? TESÓVAL?.... Szóval, alig vártam, hogy végre hazajöjjünk, és együtt legyen a család!"
Kórházban készült fényképeitek Emike és Lacika:
Ezzel az emlékkel indultam neki a Lacikás kórházi létnek is. Mondhatom hasonló volt a szitu, csak már én voltam tapasztaltabb. Most 4 ágyas szobában kaptunk helyet, így legalább volt kivel kitárgyalni bajainkat, viszont sokat nem aludtunk, mert egy baba tuti fenn volt a 4-ből és üvöltött. A szopizással most is úgy jártam mint Eminél. Első nap még megelégedett Lacika a tejcsi mennyiségével. Második nap, viszont már elkezdte ő is. Egyre sűrűbben kérte a cicit, és valamikor csak szipogott rajta, mert már kiürült. Szóltam is a nővéreknek. Ők segítségként elkezdték nyomkodni, rángatni a mellem, meg rajta Lacika fejét, kezét, fülét... Szinte kiabáltak rá, hogy szívjad fiam, dolgozzál meg a tejcsiért... Mikor már több volt kettőnél, mert Lacika vagy a cicin volt, vagy üvöltött, én is megindultam, és összevesztem az ügyeletes nővérekkel, hogy ne éheztessék a fiamat tovább, már egyszer két éve eljátszották a lányommal, azóta se akar enni rendesen... Na akkor kapott egy pohár vizet Lacika. Szegénynek már ez is elég volt arra, hogy 4 órát végre aludjon. A hazajövetel is úgy volt mint Eminél. A súlya megegyezett az előző napival, tehát nem fogyott így elengedtek. Hazaértünk, és egyből kapta a tápszert. Szerencsére ő egyből elfogadta, megette, és aztán aludt egy nagyot. Pár óra alatt ki is simult rendesen a kis pofikája!
Ezen kívül nagyon nagy a szegénység a kórházban, ami a két év elteltével csak romlott. Hiány van gyógyszerekből, ágyneműkből, babaruhákból, pelusokból, mindenből... Szörnyű a kaja, meg a tisztaság is hagy kívánni valót maga után. Szülni nem megyek többet, de remélem egy darabig más okból sem kell felkeresnem a kórházat.
És a legfontosabb! Annyira, de annyira hiányoztál Emike! Már előre rettegtem attól, hogy mi lesz veled, ha anya nem lesz itthon. Tudtam, hogy ügyes kislány vagy, és apával, meg a mamikkal is jól megleszel, de azért anya mégis csak ANYA! Olyan jó volt, mikor bejöttél meglátogatni minket. Mikor megláttalak, hirtelen olyan nagy lány lettél a kis tesódhoz képest! Kicsit értetlenül álltál az új szituhoz, hogy anya mit keres itt, ráadásul mutogatja a kistesót, aki eddig a hasában volt, most meg nincs hasa, csak egy baba. Mikor telefonon beszéltünk, majdnem megsírattalak, pedig te tényleg ügyi voltál, de én akkor is sajnáltalak. Olyan édesen kérdezted: "HOL VAGYOL?, MIKOR JÖDÖL HAZA? TESÓVAL?.... Szóval, alig vártam, hogy végre hazajöjjünk, és együtt legyen a család!"
Kórházban készült fényképeitek Emike és Lacika:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése