"Ennek a bejegyzés erejéig átveszem a szót a gyerekektől.
Csütörtökön Emma már sokkal jobban volt. A szuri óta nem hányt, a hasa ugyan még ment, de már nem volt olyan vészes. Délután még sétálni is elmentünk, randiztunk az apjukkal a városban, utána meg az udvaron voltunk, a szomszédokkal beszélgettünk. Ekkor már éreztem, hogy nem vagyok valami jól, gondoltam én is elkaptam. Be is mentünk Lacikával, és lefeküdtünk. Lacika elaludt, én meg lejöttem, mert jöttek anyámék látogatni Emmát. Emma szaladgált, nevetgélt, tök jó kedve volt. Aztán elmentek, én meg felmentem Lacikához. Még aludt, de már forgolódott, és nyögdécselt. Mikor felkelt (kb. este 7 óra lehetett), felvettem és épp hogy kettőt léptünk az ágytól, már öklendezett is, és hányt. Na, teljesen kiborultam, azt sem tudtam, mit csináljak. Kivittem a kád felé, és ott akartam, hogy hányjon, de szegény csak kapaszkodott belém, és bújt hozzám, ha távolabb tettem, már üvöltött is. Telefonon hívtam Lacit, igaz a garázsban volt, de nem akartam Lacikával végigvonulni a házon. Be is jöttek Emmával, én már addigra bőgtem, mert még mindig nem tudtam, mi a francot csináljak. Vártuk, hátha nem hány többet. 2-3 hányás után (8 óra körül) eldöntöttük, hogy visszük Szolnokra a kórházba. Közben én is megkezdtem, alig értem a WC-re, már jött is ki belőlem minden. Laci hívta anyámat, hogy jöjjön Emmára vigyázni, mert megyünk Lacikával a kórházba. Szerintem 5 perc nem telt el, meg is jött. Lacikát nagy nehezen átadtam neki, mert nem akart elengedni sem. Sírt is, amíg öltöztem, összeszedtem ruhákat, meg törölközőket az útra, meg amíg hánytam, mert nem akart abbamaradni nálam sem. Gyorsan be is értünk, szegénykém elaludt a kocsiban, ilyenkor már rég békésen szokott otthon szundizni. Az úton nem is hányt, hanem mikor az apja kivette, akkor hányta le őt. A kórházban először gyorsan WC-t kellett keresnem, mert addigra már a hasam is ment. Ráadásul először a gyerekkel is rossz helyre küldtek, átmentünk egy másik épületbe, aztán onnan visszaküldtek, ahol eredetileg bementünk. Ott meg kijött egy "mindent lesza.ok" típusú asszisztens, és megkérdezte, hogy mi a probléma. Elmondtuk, hogy 7 óra óta hány a pici, és a testvére is beteg, valószínű tőle kapta el. Megkérdezte hányszor hányt, én 6-ot, az uram meg 10-et mondott. Ezután bement, és még kb. 1/2 óra hosszát várakoztattak. Átmentek a vizsgálóba, aminek nyitva volt az ajtaja, úgyhogy végig hallottuk, hogy fecserésznek, telefonálgatnak... Laci is kezdett beidegesedni, mondta 5 percet ad még nekik, aztán bemegy. Addigra behívtak bennünket, csak én mehettem be Lacikával. A doktornő köszönés helyett azzal indított, hogy akkor most hányszor hányt, mert nem mindegy. Jól felhúztam magam, és közöltem vele, nem számoltuk hanyadiknál járunk, és azt sem tudtuk hol ér véget az egyik hányás, és hol kezdődik a másik, de legyen 6. Csak húzta a száját, és elkezdte vizsgálni. A végén közölte, a gyereknek maradni kell, de én nem lehetek vele, mert beteg vagyok. Na, ekkor végleg elszakadt a cérna nálam, és elkezdtem bőgni. A gyereket bennhagytam, és szóltam Lacinak. Én nem tudtam elmondani, mi a helyzet, így a doki nagy nehezen előadta, hogy Lacika kezd kiszáradni, infúzió kell neki, és maradnia kell anyuka nélkül. Én mondtam, hogy nem fogom egyedül itt hagyni, mintha éreztem volna, mennyit törődnek majd vele. A doktornő nagy pofával mondta, hogy másnak is van ott egyedül a gyereke, én meg közöltem, hogy csak ám nem az enyém! Az orvos hajtotta, hogy ne vigyük haza, így Laci vállalta, hogy majd ő marad. Ebbe belement az orvos is, és én is. Aztán vért vettek Lacikától, én már ezt nem bírtam nézni sem, kimentem, Laci kínlódta végig az egészet. Kijöttek, kezembe vettem Lacikát, és bőgve vittem fel a csecsemőosztályra, ahol az ajtóban kivették a kezemből, és én még jobban elkezdtem sírni. Még itthon is alig tudtam elmondani anyámnak, mi volt. Összeszedtem Lacika holmijait, amit az apja vitt be a kórházba. Aztán anyával elmentünk az ügyeletre, mert itthon megint rámjött a hányás. Nem is tudom, hogy bírtam a kórházban visszatartani. Kaptam oltást, és nekem is B 6 -ot javasolt, meg Smectát, mint Emmának. Aztán hazajöttem, megfürödtem és lefeküdtem, de csak forgolódtam az ágyban. Laci egyszer hívott, hogy pihenjek nyugodtan, mert Lacika alszik, miközben csepeg neki az infúzió, és majd reggel hív. Emma fél kettőkor felkelt, hogy fáj a hasa, és fél óra múlva ő is hányt megint. Szerencsére csak egyet, aztán ő tudott aludni tovább mellettem. Szegénykém kereste Lacikát az ágyában, ami üres volt, úgyhogy el kellett neki magyarázni, mi történt. Én nem tudtam semmit aludni, minden kavargott a fejemben. Mostanában sokat panaszkodtam az uramnak, hogy kezdem már unni itthon, minden nap egyforma, takarítás, mosás, vasalás, főzés, csak a két gyerek, kéne már nekem valami változatosság. Hát megkaptam!!! Most már inkább visszatérnék az unalmas hétköznapokhoz!"-még mindig folyt. köv.-Anya
Csütörtökön Emma már sokkal jobban volt. A szuri óta nem hányt, a hasa ugyan még ment, de már nem volt olyan vészes. Délután még sétálni is elmentünk, randiztunk az apjukkal a városban, utána meg az udvaron voltunk, a szomszédokkal beszélgettünk. Ekkor már éreztem, hogy nem vagyok valami jól, gondoltam én is elkaptam. Be is mentünk Lacikával, és lefeküdtünk. Lacika elaludt, én meg lejöttem, mert jöttek anyámék látogatni Emmát. Emma szaladgált, nevetgélt, tök jó kedve volt. Aztán elmentek, én meg felmentem Lacikához. Még aludt, de már forgolódott, és nyögdécselt. Mikor felkelt (kb. este 7 óra lehetett), felvettem és épp hogy kettőt léptünk az ágytól, már öklendezett is, és hányt. Na, teljesen kiborultam, azt sem tudtam, mit csináljak. Kivittem a kád felé, és ott akartam, hogy hányjon, de szegény csak kapaszkodott belém, és bújt hozzám, ha távolabb tettem, már üvöltött is. Telefonon hívtam Lacit, igaz a garázsban volt, de nem akartam Lacikával végigvonulni a házon. Be is jöttek Emmával, én már addigra bőgtem, mert még mindig nem tudtam, mi a francot csináljak. Vártuk, hátha nem hány többet. 2-3 hányás után (8 óra körül) eldöntöttük, hogy visszük Szolnokra a kórházba. Közben én is megkezdtem, alig értem a WC-re, már jött is ki belőlem minden. Laci hívta anyámat, hogy jöjjön Emmára vigyázni, mert megyünk Lacikával a kórházba. Szerintem 5 perc nem telt el, meg is jött. Lacikát nagy nehezen átadtam neki, mert nem akart elengedni sem. Sírt is, amíg öltöztem, összeszedtem ruhákat, meg törölközőket az útra, meg amíg hánytam, mert nem akart abbamaradni nálam sem. Gyorsan be is értünk, szegénykém elaludt a kocsiban, ilyenkor már rég békésen szokott otthon szundizni. Az úton nem is hányt, hanem mikor az apja kivette, akkor hányta le őt. A kórházban először gyorsan WC-t kellett keresnem, mert addigra már a hasam is ment. Ráadásul először a gyerekkel is rossz helyre küldtek, átmentünk egy másik épületbe, aztán onnan visszaküldtek, ahol eredetileg bementünk. Ott meg kijött egy "mindent lesza.ok" típusú asszisztens, és megkérdezte, hogy mi a probléma. Elmondtuk, hogy 7 óra óta hány a pici, és a testvére is beteg, valószínű tőle kapta el. Megkérdezte hányszor hányt, én 6-ot, az uram meg 10-et mondott. Ezután bement, és még kb. 1/2 óra hosszát várakoztattak. Átmentek a vizsgálóba, aminek nyitva volt az ajtaja, úgyhogy végig hallottuk, hogy fecserésznek, telefonálgatnak... Laci is kezdett beidegesedni, mondta 5 percet ad még nekik, aztán bemegy. Addigra behívtak bennünket, csak én mehettem be Lacikával. A doktornő köszönés helyett azzal indított, hogy akkor most hányszor hányt, mert nem mindegy. Jól felhúztam magam, és közöltem vele, nem számoltuk hanyadiknál járunk, és azt sem tudtuk hol ér véget az egyik hányás, és hol kezdődik a másik, de legyen 6. Csak húzta a száját, és elkezdte vizsgálni. A végén közölte, a gyereknek maradni kell, de én nem lehetek vele, mert beteg vagyok. Na, ekkor végleg elszakadt a cérna nálam, és elkezdtem bőgni. A gyereket bennhagytam, és szóltam Lacinak. Én nem tudtam elmondani, mi a helyzet, így a doki nagy nehezen előadta, hogy Lacika kezd kiszáradni, infúzió kell neki, és maradnia kell anyuka nélkül. Én mondtam, hogy nem fogom egyedül itt hagyni, mintha éreztem volna, mennyit törődnek majd vele. A doktornő nagy pofával mondta, hogy másnak is van ott egyedül a gyereke, én meg közöltem, hogy csak ám nem az enyém! Az orvos hajtotta, hogy ne vigyük haza, így Laci vállalta, hogy majd ő marad. Ebbe belement az orvos is, és én is. Aztán vért vettek Lacikától, én már ezt nem bírtam nézni sem, kimentem, Laci kínlódta végig az egészet. Kijöttek, kezembe vettem Lacikát, és bőgve vittem fel a csecsemőosztályra, ahol az ajtóban kivették a kezemből, és én még jobban elkezdtem sírni. Még itthon is alig tudtam elmondani anyámnak, mi volt. Összeszedtem Lacika holmijait, amit az apja vitt be a kórházba. Aztán anyával elmentünk az ügyeletre, mert itthon megint rámjött a hányás. Nem is tudom, hogy bírtam a kórházban visszatartani. Kaptam oltást, és nekem is B 6 -ot javasolt, meg Smectát, mint Emmának. Aztán hazajöttem, megfürödtem és lefeküdtem, de csak forgolódtam az ágyban. Laci egyszer hívott, hogy pihenjek nyugodtan, mert Lacika alszik, miközben csepeg neki az infúzió, és majd reggel hív. Emma fél kettőkor felkelt, hogy fáj a hasa, és fél óra múlva ő is hányt megint. Szerencsére csak egyet, aztán ő tudott aludni tovább mellettem. Szegénykém kereste Lacikát az ágyában, ami üres volt, úgyhogy el kellett neki magyarázni, mi történt. Én nem tudtam semmit aludni, minden kavargott a fejemben. Mostanában sokat panaszkodtam az uramnak, hogy kezdem már unni itthon, minden nap egyforma, takarítás, mosás, vasalás, főzés, csak a két gyerek, kéne már nekem valami változatosság. Hát megkaptam!!! Most már inkább visszatérnék az unalmas hétköznapokhoz!"-még mindig folyt. köv.-Anya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése