"Még mindig anya ír.
Pénteken reggel 1/2 7-kor hívtam Lacit, hogy mi újság, addigra anyámmal lebeszélte, hogy nappalra ő megy be, ő meg hazajön aludni egy kicsit, mert egész este Lacika mellett ült, igaz átaludta az éjszakát, jó szokása szerint. Anya 1,5 óránként hívott, mondta, hogy minden rendben, Lacika még kapja az infúziót, mert a vizelete még pozitív volt, valami ásványanyagok hiányoznak a szervezetéből, de ügyes, és jó kedve van. Már próbálgatják a teát kis mennyiségekben, és benne is marad. Aztán, hogy szólt a nővéreknek, hogy alig halad az infúzió, azok ránéztek, de nem állítottak semmit. Nézték a pisis zacskót is, de abban sem volt semmi. Egy óra múlva megint behívta őket, hogy még mindig nem halad az infúzió, és a zacskóba se megy semmi, csak a pelusba, nézzék meg, az tele van. Ennek hatására levették az infúziót is, és a zacskót is, ami a kis zacsiját már kicsípte, de haszna nem sok volt. Utána elkezdték próbálgatni a tápszert is, és azt sem hányta ki. Mi addig itthon aggódtunk, az apja aludt egy kicsit, aztán felkelt, és már ő is elpityeredett, na gondoltam jó lesz, akkor most már ki tartja, kiben a lelket. Ráadásul lázas is lett. Délután anya még hívott, hogy ne menjek be, majd ő marad éjszakára is. Persze én ezt már nem bírtam volna ki, úgyhogy 1/2 4-re jött tesóm vigyázni Emmára, mi meg mentünk be a kórházba. Én maradtam Lacikával, az apja meg jött haza Emmához. Lacika mikor meglátott elkezdett nekem panaszkodni. Mindenki mondta, hogy egy hangja nem volt eddig. Most meg nyöszögött, és bújt hozzám. Estig játszogattunk, sétálgattunk a folyosón, etetgettem kis adag tápszerrel, és hallgattuk a mellettünk lévő ágyban fekvő 5 hónapos kisfiú, Kevin sírását. 3 óra hosszát bőgött egy huzamban, a kutya rá sem nézett, agyonra leizzadt. Na, ezért hagytam volna magára a kisfiamat? Aztán elaludt 7 óra fele, és Lacikát is le tudtam fektetni 8 óra után. Közben Laci hívott, hogy már Nóri is hány az udvaron. Gyorsan terjed.
Kilenckor én is lefeküdtem egy betegnek fenntartott ágyra. A szomszéd szobában lévő roma anya mondta, hogy hiába fekszek le, nem engedik majd, mert neki is a földön kellett aludnia 3 éjszakát. Aztán egy estére hazament, és másnap arra jött be, hogy a gyereke ordít, és a kaka rá van száradva a fenekére. Ő akkor kért egy ágyat, hogy nem hagyja ilyen körülmények között magára a gyerekét. Érdekes, nekem nem szólt senki, hogy keljek ki az ágyból, pedig éjfélkor bejöttek megkérdezni, hogy este evett-e Lacika, mennyit, és hogy benne maradt-e. Meg akkor jutott eszükbe, hogy Kevin 5 óra óta nem evett.
Szóval én aludhattam az ágyon. Talán azért, mert nem roma vagyok? Pedig örülhetnének, hogy az anyuka foglalkozik a gyerekével, nem úgy, mint a kis Kevinnel, akire rá se néztek a szülei, mióta benn van. Amúgy a másik szomszéd szobában is volt egy roma kisfiú, 5 órakor mikor bementem, ment neki is az infúzió, mikor lefeküdtem, akkor is ránéztem, és ugyanúgy feküdt, meg se mozdult, az infúzió igaz haladt. 1/2 10-kor jöttek be először hozzá, és akkor vették észre, hogy lázas, és nincs vizelete. Szőrnyű! Le sem lehet írni, mennyire nem foglalkoznak a betegekkel ebben a kórházban. Igaz, közölték is, hogy nekik nincs idejük pesztrálgatni senkit. Pedig annyian voltak egyszerre ügyeletben, hogy meg sem tudtam számolni. Azért annyi idejük lehetne, hogy óránként ránéznek a gyerekekre. De ők inkább a pultnál ücsörögtek, biztos sok dolguk volt.
A lényeg, mi reggelig aludtunk, délelőtt Laci jött be hozzánk, mert elvileg mehettünk haza. 10 óra fele volt a vizit, mindent rendben találtak, és közölték délután haza engednek bennünket. Laci meg mondta, mi azonnal indulunk, majd visszajön a zárójelentésért. Persze a gyereket nem akarták kiadni anélkül, így egy kis rádumálás árán 15 perc alatt megírták a papírokat (érdekes, halad ez), és jöhettünk haza. Anyáékhoz mentünk ebédre, aztán Emma ott aludt, mi meg itthon. Anya kora délután hozta haza Emmát, mert sírdogált, és rosszul érezte magát. Fel is mentünk a nagy ágyba pihenni, de csak nyűglődött. Az apja hajtogatta, hogy biztos féltékeny, de nem az volt a baj. Megint hányt. Na, ekkor már Laci közölte, hogy ő feladja, nem bírja tovább. Szerencsére a hányás után jó kedve lett, és nem is fájt a hasa tovább. Kiderült, anyánál kávétejszínt ivott (ez a mániája), sikerült neki kikönyörögnie. Hát meg lett a hatása."-Anya
Pénteken reggel 1/2 7-kor hívtam Lacit, hogy mi újság, addigra anyámmal lebeszélte, hogy nappalra ő megy be, ő meg hazajön aludni egy kicsit, mert egész este Lacika mellett ült, igaz átaludta az éjszakát, jó szokása szerint. Anya 1,5 óránként hívott, mondta, hogy minden rendben, Lacika még kapja az infúziót, mert a vizelete még pozitív volt, valami ásványanyagok hiányoznak a szervezetéből, de ügyes, és jó kedve van. Már próbálgatják a teát kis mennyiségekben, és benne is marad. Aztán, hogy szólt a nővéreknek, hogy alig halad az infúzió, azok ránéztek, de nem állítottak semmit. Nézték a pisis zacskót is, de abban sem volt semmi. Egy óra múlva megint behívta őket, hogy még mindig nem halad az infúzió, és a zacskóba se megy semmi, csak a pelusba, nézzék meg, az tele van. Ennek hatására levették az infúziót is, és a zacskót is, ami a kis zacsiját már kicsípte, de haszna nem sok volt. Utána elkezdték próbálgatni a tápszert is, és azt sem hányta ki. Mi addig itthon aggódtunk, az apja aludt egy kicsit, aztán felkelt, és már ő is elpityeredett, na gondoltam jó lesz, akkor most már ki tartja, kiben a lelket. Ráadásul lázas is lett. Délután anya még hívott, hogy ne menjek be, majd ő marad éjszakára is. Persze én ezt már nem bírtam volna ki, úgyhogy 1/2 4-re jött tesóm vigyázni Emmára, mi meg mentünk be a kórházba. Én maradtam Lacikával, az apja meg jött haza Emmához. Lacika mikor meglátott elkezdett nekem panaszkodni. Mindenki mondta, hogy egy hangja nem volt eddig. Most meg nyöszögött, és bújt hozzám. Estig játszogattunk, sétálgattunk a folyosón, etetgettem kis adag tápszerrel, és hallgattuk a mellettünk lévő ágyban fekvő 5 hónapos kisfiú, Kevin sírását. 3 óra hosszát bőgött egy huzamban, a kutya rá sem nézett, agyonra leizzadt. Na, ezért hagytam volna magára a kisfiamat? Aztán elaludt 7 óra fele, és Lacikát is le tudtam fektetni 8 óra után. Közben Laci hívott, hogy már Nóri is hány az udvaron. Gyorsan terjed.
Kilenckor én is lefeküdtem egy betegnek fenntartott ágyra. A szomszéd szobában lévő roma anya mondta, hogy hiába fekszek le, nem engedik majd, mert neki is a földön kellett aludnia 3 éjszakát. Aztán egy estére hazament, és másnap arra jött be, hogy a gyereke ordít, és a kaka rá van száradva a fenekére. Ő akkor kért egy ágyat, hogy nem hagyja ilyen körülmények között magára a gyerekét. Érdekes, nekem nem szólt senki, hogy keljek ki az ágyból, pedig éjfélkor bejöttek megkérdezni, hogy este evett-e Lacika, mennyit, és hogy benne maradt-e. Meg akkor jutott eszükbe, hogy Kevin 5 óra óta nem evett.
Szóval én aludhattam az ágyon. Talán azért, mert nem roma vagyok? Pedig örülhetnének, hogy az anyuka foglalkozik a gyerekével, nem úgy, mint a kis Kevinnel, akire rá se néztek a szülei, mióta benn van. Amúgy a másik szomszéd szobában is volt egy roma kisfiú, 5 órakor mikor bementem, ment neki is az infúzió, mikor lefeküdtem, akkor is ránéztem, és ugyanúgy feküdt, meg se mozdult, az infúzió igaz haladt. 1/2 10-kor jöttek be először hozzá, és akkor vették észre, hogy lázas, és nincs vizelete. Szőrnyű! Le sem lehet írni, mennyire nem foglalkoznak a betegekkel ebben a kórházban. Igaz, közölték is, hogy nekik nincs idejük pesztrálgatni senkit. Pedig annyian voltak egyszerre ügyeletben, hogy meg sem tudtam számolni. Azért annyi idejük lehetne, hogy óránként ránéznek a gyerekekre. De ők inkább a pultnál ücsörögtek, biztos sok dolguk volt.
A lényeg, mi reggelig aludtunk, délelőtt Laci jött be hozzánk, mert elvileg mehettünk haza. 10 óra fele volt a vizit, mindent rendben találtak, és közölték délután haza engednek bennünket. Laci meg mondta, mi azonnal indulunk, majd visszajön a zárójelentésért. Persze a gyereket nem akarták kiadni anélkül, így egy kis rádumálás árán 15 perc alatt megírták a papírokat (érdekes, halad ez), és jöhettünk haza. Anyáékhoz mentünk ebédre, aztán Emma ott aludt, mi meg itthon. Anya kora délután hozta haza Emmát, mert sírdogált, és rosszul érezte magát. Fel is mentünk a nagy ágyba pihenni, de csak nyűglődött. Az apja hajtogatta, hogy biztos féltékeny, de nem az volt a baj. Megint hányt. Na, ekkor már Laci közölte, hogy ő feladja, nem bírja tovább. Szerencsére a hányás után jó kedve lett, és nem is fájt a hasa tovább. Kiderült, anyánál kávétejszínt ivott (ez a mániája), sikerült neki kikönyörögnie. Hát meg lett a hatása."-Anya
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése